Noha változatlanul tart a Rocketgirllel közös maraton, hébe-hóba bevillan egy gondolat. Elvégre azért rá-ránézek a blogra, hogy kivel mi az ábra.

Kicsit mutattam neki a Forma-1 világából pár snittet. Két éve próbálok visszaszokni a száguldó cirkusz nézésére, ez tavaly másfél futamnyira sikerült, ami pont másféllel több, mint két éve. Cincinnatus nagy Ferrari drukker, én itt is próbáltam megtalálni az identitásom, vagyis, hogy melyik galerit érzem magamhoz közelinek. Tavaly a McLaren volt a favorit, de hiába a régi Senna-szeretet, valahogy ez a McLaren már nem az a McLaren, ami bõ huszonöt éve volt, vagy legalábbis nekem tûnik idegennek. A Williams se olyan, mint a kilencvenes években és arra gondoltam, hogy a Ferrari volt az elsõ, amit kisgyerekként megismertem, igaz lényegében sose drukkoltam nekik, fõleg a Schumi-érában nem, de akkor talán most, hogy két világbajnok is lesz a csapatban talán...

Na mindegy. A lényeg, hogy néztünk egy videót, ahol Senna és Prost párharcáról van szó, ami alatt a Gary Jules-féle Mad World volt bevágva (lehet jobb, ha azt mondom, a Donnie Darko zenéje). Nem szokásom érzékenykedni, de ilyenkor magától jön. A videótól és a zenétõl is. Meg attól, hogy...

...kapásból eszembe jutott erendir. Olyanok vagyunk, mint Senna és Prost, két totálisan ellentétes, végtelenül makacs, öntörvényû profi. Igaz, nekünk nem kell utálnunk egymást egy kupáért. Melyikünk melyik? Nos, akármennyire szerettem Sennát, mindegy, mennyire lenne ott elõttem példaképnek, ha azt nézem, hogy éljük az életünket, akkor erendir Senna. Én pedig Prost.

A videó linkje 

A zene linkje (lyrics-szel, ahogy kell)