Amióta beléptem a munkapiacra még sose volt olyan, hogy a mûszak lejárta után kerek egy órával az ágyban feküdjek, pedig nem egy helyen melóztam már, ráadásul haza is kellett érnem, átöltöznöm, reggeliznem, lecsekkoltam a teljes facebook és blog történéseket.
Az ébresztõ már nem sikerült kellemesen. Fölkelek, hogy menni kéne WC-re, jó, megyek. Olyan fáradt voltam, mint akit leütöttek, inkább érzésbõl, mint látva, hogy hova lépek botorkáltam ki. Közben éppen azon gondolkodtam félálomban, hogy írok majd egy bejegyzést a Lamborghinirõl, ami kapcsán nemrég megtudtam, hogy a régi jó kedvenc modellt, a Countasht, nem angolosan Káuntesnek kell ejteni, pedig a "hamugróf" még jól is hangzana szabad fordításban, hanem Kuntásnak és abban az olasz régióban, ahol a Lambókat készítik, ott mondogatják ezt a helyi férfiak, ha meglátnak egy jó nõt. Kb. idáig jutottam brunnyantás közben, mikor úgy éreztem, túl ólmos a fáradtság rajtam, hogy jó vége legyen a dolgoknak.
A következõ pillanatban végigsöpört rajtam egy hullám, szépen lassan, kb. mintha az ereim is eltömõdtek volna valamivel. Egy EMP-löket a szervezetnek.
EMP (Electromagnetic pulse): Lényegében az elektromagnetikus energia rövid kisülése. Ha megkened vele azt, ami elektronikus, azt szépen le is nullázod.
Szerencsém volt, hogy a lábaim csak rugóztak, de megtartottak és nem estem össze. Arra a hangra jött vissza a kép, hogy nagyban pacsizom a falakat, leginkább a tõlem jobbra levõt, de kapott a bal oldali és a szemközt levõ is. Ekkor éreztem a lábaimat is, hogy rugóznak. Úgy döntöttem, hogy jobb gyorsan befejezni a dolgokat és visszatérni az ágyba, mielõtt még jönne egy újabb löket. Szerencsére az nem jött, bár az émelygés elfogott az utolsó néhány méteren és dilemmázhattam, ha rókamóka lesz, akkor a DVD-s ládát, vagy Rocketgirl házi cipellõjét kapjam telibe. A láda lett volna a választás, de szerencsére elõbb sikerült bevetõdni az ágyba, rutinosan, oldalt huppanva, arra az esetre, ha mégis jönne az áldás, csak ásítanom kelljen, az ágy maradjon tiszta. Nem jött, helyette aludtam még egy órát.
Rövid lázálom volt egy John Malkovich - James Woods hibrid külsejû vámpírral, amelyik a szemfogait nyalogatva húzódott az ágy mellé, a nyakamat célozva. Leült, erre felé fordultam, ráböktem a jobb mutatóujjal és beszóltam.
- Húzzál el innen, de kurvagyorsan!
Elég csíra vámpír lehetett, mert megszeppent és távozott. Az se kizárt, hogy ez csak olyasféle csel volt, amit a kalandozó magyarok is bevetettek a német lovagok ellen, de felébredtem, mire visszajöhetett volna szipolyozni.
Újbóli magamhoz térés során átkoztam a koincidenciát (flancos szó a véletlenre), hogy pont a tegnapi meló elõtt ittam meg a tonik végét. Sebaj, marad az Albert kex. Megterveztem magamban egy részletes forgatókönyvet, hogyan fogom megközelíteni a konyhát és mit teszek, ha újra elkap a löket. Kisebb fáradtság volt és maradt, de egyébként minden rendben. Herr Doktor Professor 6h0st diagnózisa, hogy a löket feltehetõen egy (tartós) kimerültség és gyomorrontás kombója lehetett, márpedig õ ért hozzá, annak idején 1,8-as átlagra nem kellett felelnie, hogy lezárják kettesre biológiából.
A következõ terv nem hangzik feltétlen jó ötletnek: beülni a kocsiba és meglátogatni a családot karácsonyi ebéd pusztítás ürügyén. Elvégre, ha a löket a kocsiban kapott volna el, az könnyen végzõdhetett volna úgy, hogy ezt most nem tudnám megírni. De nem kell félteni, be fogok ülni és este jön a következõ poszt.
Indokok, hogy miért nem felelõtlenség az ötlet.
- már egy ideje fent vagyok és a hétköznapi fáradtság ugyan megvan, az érzékek tiszták, a reflexek jók, újabb-löket érezhetõen nem settenkedik
- ömm, azt hiszem mégis csak az elõzõ sor, de végül is az is elég
