Ködfátyol

Érdekesen alakult a tegnapi és a mai nap. Az eltervezett dolgoknak csak egy kis része valósult meg, konkrétan a tegnapi fekvõtámasz-lábemelés gyakorlatozás, viszont egy csomó nem betervezett meg összejött.

Tegnap mostam, ma vasaltam, lényegében tisztaság honol. Tegnap még befejeztem a friss novellát, ma reggel átküldtem a családnak megtekintésre. A "Tud a gyerek." elismerés után volt viszont egy váratlanul érõ. Apám mondta, hogy most már mindegy, hova keveredek ebben a világban, mindenképpen magyar maradok, ilyen fogalmazások (plusz az ukrán poszt) után. Ez elsõre persze zavarosan hangzik, de éppen errõl van szó.

Az ember megszokja a mindennapi közeg stílusát. Nem tartom magam irodalmilag különösebben választékosnak, de magammal szemben sokkal magasabbra helyezem a lécet, mint az átlagember saját magával szemben. Nem töltöm meg költõi képekkel ezeket a pár oldalas kis szösszeneteket, de mégis több van benne mint a mindennapi "Mivanbazmeg? Semmibazmeg" jellegû társalgásnál. A nézõpontok, amiket használok bennük meg olyan, mintha filmrendezõként próbálnám magam elé vizionálni a jelenetet. Olvasóként nyilván nem jön le belõle annyi, mint nekem íróként, mert sok apró részlet van, ami az írónak természetes, mindenki másnak meg nem.

Azt hiszem csinálni fogok a darabok végére egy kis jegyzetet is, mert tele van utalásokkal, játékossággal, a dátumok-helyszínek, megemlített valós szereplõk fontosságával amit maximum véletlenül lehetne észrevenni. Magam miatt szoktam ezeket beletenni, mert szeretem ezt a kis játékosságot. Cincinnatus szokta mondani, hogy mindig úgy áll neki egy mûvemnek, hogy közben ott van mellette a Google, ha egy város, utca, autó, vagy fegyver neve megemlítésre kerül, már üti is be és basszus, valóban ott van az utca sarkán a kopt templom, tényleg abban az évben dobta piacra azt a modellt az autógyártó és a stukker is echte ugyanolyan a képen, ahogy a szövegben le van írva.

Beszélgettem anyámmal a család felmenõirõl. Azt hiszem, minél idõsebb vagyok, annál inkább szeretnék végre többet tudni, kik voltak egyáltalán. Kiderült, hogy nincs rokon Ukrajnában, legalábbis olyan, akirõl tudnánk három generációig visszamenõleg. Nem éreztem különösebb különbséget, a Nyírségben alig van olyan falu, ahol ne lenne rokon, onnan meg pár centi Ukrajna. Azt tervezem, hogy a nyáron, ha csendesedik addigra a helyzet, kimegyek megnézni magamnak az országot. A rokonságból vannak olyanok, akik ugyanúgy átjárnak rendszeresen, ahogy mi az ellentétes oldali határon. Nincs különösebb küldetéstudat, vagy extázis-várás, egyszerûen jólesne átmenni a határon, körbenézni, esetleg venni valami szuvenírt, aztán vissza. Késõbb akár felmenni egészen Kijevig. De egyelõre elég a határszél.

Leadtam a rendelésem egy ukrán zászlóra. Szeretem a zászlókat. Ha megnézem, a focis drukkerzászlókat leszámítva amerikai, ír és kanadai már van. Mindhez fûznek érzelmek. Ahogy az ukránhoz is fog. Ami azt illeti, magyar zászlóm nincs. Lehet, hogy veszek azt is, amikor megjön majd az ukrán. Még nem döntöttem el, magyarból milyet szeretnék. Mert nem csak a sima trikolor van. Van egy szép, ami tetszik, azon rajta vannak a régi magyar tartományok címerei, oldalt két angyallal megtámasztva. Láttam olyat, ami talán egy 1848-as forradalmi zászló replikája lehet. De ami a fura, hogy a maga egyszerûségében simán kiegyeznék egy szimpla Kossuth-címeres zászlóval is. Ennek ugyan ma már politikai jelentése is van, de most mit mondjak? Hogy basszák meg a politikusok, nekem már azelõtt is tetszett? Hmmm... úgy látszik, a politikusok említésére mintha elhagynám az irodalmi nyelvet. Inkább lezárom a témát.