Hosszúra nyúlik ez a nap.
Sikerült egy hosszút aludnom is, aztán csak nyomokban alakult a terv szerint. A terv ugyanis az, hogy most a napokban fõleg ágyban feküdni és olvasni fogok, közben ipari mennyiségû teát iszom meg, egyszóval olyasmit, amit emberemlékezet óta nem csináltam. Tekintve, hogy aktívan élem az életem, ez az ágyban döglés és relatíve semmittevés piszkosul távol áll tõlem. Mégis, néha muszáj megpihenni egy kicsit.
Talán két-három éve viccelõdtem azzal, hogy a 'manager-betegség' úgy is tud fenyegetni, hogy közben nem vagyok manager. Márpedig suttyomban azért ott pislákol a fejem felett Damoklész Burnoutja. (A kard a lószõrön függve mára kiment a divatból.) A munka egy dolog. A kérdés az, mit teszek a szabadidõmben. Márpedig az aktív élet minden elõnye mellett megkéri az árát, nemcsak idõben és pénzben, de energiában is. Ha lefárasztom a szervezetet a melóban, majd a szabadnapokon edzés, meg mindenhova menés van, kevés alvással, majd vissza a mókuskerékbe és így tovább, akkor idõvel be fog ütni a mennykõ. Viszont olyat se fogunk játszani, hogy Rocketgirl itt van én meg azt mondom, hogy jól van, aludjunk, meg dögöljünk és nézzük a tévét. Már csak azért se, mert idõközben az adás is megszûnt, a tévén max a port lehet nézni, ha nem porolom le.
Ezt a részt elsõsorban magamnak írtam le, mert amíg nincs akut gond, addig az ember azt hiszi, halhatatlan. Paradox a dolog egyébként, ha állandóan azon aggódsz, hogy bajod lesz, baleset, kipurcansz, akkor aztán végképp szétstresszeled magad és jó eséllyel be is következik, amitõl félsz. Ha sose gondolsz rá, akkor viszont nem veszed észre a jeleket, amikor még meg tudnád elõzni a gondokat. Amolyan balanszírozásra van itt is szükség. De ki tudja, hátha másnak is felnyitom ezzel a szemét, akkor meg nem rossz menteni +1 életet. (vagy legalábbis megelõzni bajokat)
Van most egy kis idõm magammal foglalkozni, úgy dögleni, ahogy nem szeretek, de a szervezet mégis hálás lesz érte. Utána ugyanis Erendirrel fogunk marhulni, aztán Rocketgirllel folytatjuk, ahol az elmúlt két hét abbamaradt és hipp-hopp meglesz Colonellel is a meeting. Persze kiégés akkor se lesz, de azért az ember nem punnyadni hív át másokat.
Ettõl még persze nem hazudtoltam meg önmagamat. Hazacsúszkáltam a szétfagyott utakon. Vettem a Lidlben két vászon ruhásszekrényt. Ahogy mondani szoktam, 'több a cuccom, mint a helyem'. Legalább lesz végre hova akasztanom az ingeket, anélkül, hogy a kabátokba préselném mindet. Az sem egy utolsó szempont, hogy Rocketgirl se a bõröndbõl öltözzön. Az egyik szekrényt ugyanis neki néztem. Lassan hat éve halogatom, hogy normálisan nézzen ki a lakás. OK, kinek mi a normális. Van, aki jobban szereti, az élethosszig kitartó, fából készült szekrényeket. Nekem ezek a 'temporális' bútorok valahogy jobban bejönnek. Töredék áron vannak, egyedül is hazaviszem, összerakom, ha kell, lebontom, oda rakom, ahova jól esik és ugyanúgy bele lehet rakni a dolgokat. Jó néhány évvel ezelõtt, amikor a fõiskolás érában gyakran vándoroltam az albértletek között, hû társam volt a korábbi szekrény, amit aztán késõbb tovább ajándékoztam, miután beköltöztem a lakásba. (Akkor úgy tûnt, elég helyem van. Ritka eset, amikor tévedek.)
A szekrények ráérnek holnapig, egyik se panaszkodott, hogy csak le lettek támasztva az elõszobában. Amolyan apa-fia program keretében holnap apám átjön és összerakjuk. Aztán közösen csúszunk vissza az utakon ebédre. Fokhagymakrémlevest csináltak és - LOLZ - Nutellás palacsintát. Öregszem, mert bõven megelégszem hárommal is, hol van az már, amikor négy után megdöglött az ember... Szóval holnap is az lesz, igaz négy palacsinta maradt, de majd legfeljebb két adagban eszem meg. Este ugyanis családi program keretében megnézzük a Super Bowlt és fel is vesszük, hogy késõbb Rocketgirllel közösen is meg tudjuk nézni. Kivéve persze, ha rossz meccs lesz, akkor letöröljük és felveszünk majd az õsszel egy jobbat. De Colonel kedvenc csapata az egyik gárda, nem tartok tõle, hogy rossz meccsnek nézünk elébe.
Hosszú kihagyás után húzódzkodtam. Nem éreztem formában magam. Megszokhattam volna már, hogy ilyenkor tudom valami bitang szinten tolni. Állok a rúd alatt és amolyan 'csak kettõt tudjak húzni rajta' fejet vágok. Erre bumm, négy, csak úgy sitty-sutty. Nyár óta nem csináltam zsinórban négyet, mindig csak kettõt-hármat, most meg kihagyás után, fáradtan ripsz-ropsz. FUCK YEAH. Késõbb tettem még egy próbát, majdnem öt is lett belõle. Az ötös már nálam eléggé kemény limit, az abszolút rekordom az három éve hét volt, de az sokba került, úgy estem le végül a rúdról és vagy fél óráig azt hittem, szétrobban a fejem. A légzés nem megfelelõ amúgy. Most is azt vettem észre, ha azt tudnám kicsit még jobban kontrollálni, simán nyomnék nyolcas-tizes sorozatokat, a karom erõsödött már annyit a fekvõtámaszoknak köszönhetõen, hogy bírja a terhelést. Föllövöm a célos listára, hogy kéne egy tizes sorozat is. Ha annyi mindenre képes vagyok, majd pont erre ne legyek?
Most viszont takarodó, hogy normálisat aludjak megint. Reggel kondi, olvasás-írás folytatás, aztán szekrényösszerakás.
